A parlagfű nem öröm az ürömben

A parlagfű ugyanabba a növénycsaládba tartozik, mint a napraforgó (Asteraceae = fészkesvirágzatúak), de jobban hasonlít az ürömre, főként a levele miatt. Sokan, főként a tévériporterek, gyakran össze is keverik a parlagfüvet az ürömmel.

Parlagfű és üröm

A parlagfű egyéves növény, április-májusban csíráznak a magvai, amelyek az előző év szeptemberében értek be. Nagyon életerős, szárazságtűrő, és jó beltartalmi értékei vannak, ezért már szóba került a termesztése is (takarmányozás céljára).

Az ember terjesztette el

Először néhány botanikus kertben nevelték Franciaországban, a XVIII. században. Természeti környezetben 1863-ban észlelték, ahová az Észak-Amerikából szállított bíborhere vetőmagjával került. Később, az első világháború alatt az Amerikából származó lótakarmány szállítmányokkal az egész országban elterjedt.

A gyors elterjedésnek nem a természetes magszóródás az oka, hanem az, hogy a 10 évig csíraképes magokat az emberi tevékenység terjesztette - igen nagy hatékonysággal. Az arató-cséplő gépek széleskörű használata, a komposztföldek kereskedelmi forgalma, a kavicsszállítás az építkezésekhez, a márga szállítása talajjavítás céljára és a madáreleség kereskedelmi forgalma hozzájárultak a parlagfű "sikeréhez". Emellett jelentős szerepe volt a természetes vízfolyásoknak is.

Csak az ember foghatja vissza

A kémiai, mechanikai és a hővel való gyomirtás korlátozza a terjeszkedését, de a hatás korlátozott, a gyomirtás után sok növény életre kelhet, és a magvak sokáig csíraképesek maradnak a földben. E biológiai invázióért a biodiverzitás csökkenése, a bennszülött fajok eltűnése, és az emberi tevékenység káros hatásai felelősek. A jövőben csak a megelőzés, az újabb nemzedékek létszámának korlátozása adhat tartós eredményt.