A licsi (Litchi chinensis) a kínaiak kedvenc gyümölcse. Dél-Kínából származik, először a közeli szigetvilágon telepedett meg, majd a Föld trópusi és szubtrópusi területein is gyökeret eresztett. Mára Indiától kezdve Afrikán, Ausztrálián és Hawaii-on keresztül Kaliforniáig termesztik. Kicsi a licsi? A 11 méterre megnövő örökzöld licsifa nem igazán nevezhető kis növésűnek. Díszfaként is megállja a helyét. Hosszúkás levelei fénylő zöldek, bőrneműek, míg virágai aprók, rovorporozták. A licsigyümölcs kerekded vagy ovális alakú, ping-pong labda nagyságú. Különlegessége a pikkelyes, vöröses héja és gyöngyfehér, zselés húsa. Íze édeskés, néha savanykás. Magas a C- és B1-vitamintartalma, ezenkívül tartalmaz foszfort, kalciumot és vasat is. A gyümölcs közepét egy fényes, sötétbarna mag foglalja el, amely könnyen elválasztható a gyümölcshústól. A mag elültetésével lehet próbálkozni, de termésben egy-két évtizedig ne reménykedjünk. A licsitermesztők is inkább légbujtásos szaporításával próbálkoznak, amivel viszonylag rövid időn belül termőre fordul. Gyümölcsét fogyaszthatjuk nyersen, befőttként vagy szárítva. Ízesítenek vele jégkrémet, szörpöt, cukorkát illetve sokan próbálkoznak licsibor-készítéssel is. A növényt gyógyítási célokra is felhasználják: gyümölcshúsa fájdalomcsillapító hatású,  a bélműködést helyreállítja. Teája állítólag hatásos a hasmenés ellen, gyökerének hatóanyagait pedig rákellenes készítményekben alkalmazzák. (A piacon, darabja 98 Ft-ért kapható) A licsi közeli rokona a rambután (Nephelium lappaceum ), amit "szőrös licsinek" is hívnak, ugyanis vörösesbarna bőrét lágy, egy-két milliméteres szőr borítja. Felhasználása, elterjedése megegyezik meztelen testvérével. Habár  rendszertanilag nem a licsi rokona, de érdekességként érdemes megemlíteni a hasonlóképp termesztett kígyógyümölcsöt (Salacca edulis ), ami egy pálmafa termése. Gyümölcshéja barnás, pikkelyes, mintha valódi, vedlett kígyóbőr lenne. Ízét egyesek az édes almához, mások ananászhoz hasonlítják.